3. A PINCÉK KELETKEZÉSE

 

A pinceveszély-elhárítás tárgykörében a föld alatti tárolótereket két kategóriába soroljuk: azokat, melyekben emberi kéz által épített tartószerkezetek, burkolatok találhatók, pincéknek, a falazat nélkülieket üregeknek nevezzük. A jelen honlapon mindkét megnevezést használom.

 

Az üregek pincék kialakításának célja  igen változatos volt a történelem során, de ezzel együtt három jól elkülöníthető keletkezési módot különböztethetünk meg. Az előző részben már említett közös aspektusok mellett feltétlenül szólni kell egy olyanról is, mely a későbbi tönkremenetelükben fontos szerepet játszik, de nem tekinthető műszaki jellegűnek.

Ez pedig az a társadalomtörténeti tény, hogy a károkat okozó pincék, mesterséges üregek múltban történt kialakítása során az őket alkotó emberek egyáltalán nem, vagy csak igen kis mértékben törekedtek arra, hogy azokat hosszú élettartamra alkossák meg.

Sem a gazdasági-társadalmi viszonyok, sem a műszaki lehetőségek nem voltak adottak a régi korokban. A középkor, de még az újkor (tehát a török idők utáni évszázadok) emberei sem terveztek egy emberöltőnél előbbre. Az alkalmazott technikák, anyagok tehát ehhez igazodtak – s hogy mégis egyes településen oly sok föld alatti tér megmaradt napjainknak, sokkal inkább a természetnek, a beépített anyagok esetleges tartósságának köszönhető, mint az őket alkalmazó emberek előrelátásának.

 A pincék, mesterséges üregek tönkremenetelében tehát ez a körülmény is jelentős szerepet játszik, történt egykor azok kialakítása bármilyen céllal is.

 

Az elsődlegesen tárolási célra készült építményekkel jellemzően bortermelő vidékeken találkozunk (Balaton-felvidék, Mátra, Bükk, Tokaji-hegység, Szekszárd és környéke).  Nem ritkán több száz éve vájták őket, de csak kevés olyan maradt fenn, mely folyamatos felügyelet alatt állt volna. A gyakori tulajdonosváltás, a gazdasági hullámvölgyek gyakran elfeledésre ítélték őket.

Borospince a Hegyalján

Löszbe vájt pincebejárat (Pannonhalmi-dombság)

 

Anyagnyerő helyként létesültek azok az üregek, melyeket különféle építőanyagok bányászata céljából alakítottak ki elődeink. Az építészetben, építőmesterségben kemény ill. félkeménynek nevezett kőzetanyagot építőkőnek használták, a jó minőségű homokot (löszt) a vályog készítéséhez, habarcsok keverésére, ill. töltőanyagként. Legjelentősebb építőkő bányáink a főváros környékén (Budafok, Nagytétény, Kőbánya, Diósd, Érd) illetve a Bükk-alján (Szomolya, Egerszalók, Andornaktálya, Eger stb.) találhatók. Az előző területen mészkövet, míg Borsodban, Hevesben vulkáni tufát termeltek jellemzően „mélyműveléssel”, azaz a felszín alá benyúló tárókból, vágatokból. Az ilyen járatok, üregrendszerek okozták az elmúlt évtizedekben a legjelentősebb problémákat.

Kőbányai pince

Egykori kőfejtő pincelakással (Egerszalók)

A lösztalajok esetében az anyagnyerő helyeket a megfelelő homokanyag elfogyásával felhagyták. Többségük a lösz rossz állékonysága következtében beomlott, de még ma is léteznek rejtett, elfeledett üregek.

Az ország sok településén találkozunk olyan föld alatti járatokkal, melyek valamikor a történelem során védelmi célokat szolgáltak. Eger vagy Buda háborúkban játszott szerepét jól ismerjük, de például Veszprémben vagy Szekszárdon és környékén is számos ilyen okból létesült pincejárat található. Míg az előbbi helyen az ostromokkor használták a járatokat, a Somogyi- és Tolnai-dombság településein (Ozorán, Ártándon vagy a balaton-parti löszfalakban vájt üregekben) a lakosság a támadók elől bújt el a föld alatt.   

 

Egészen különleges problémát okoznak az egykor lakóhelyek céljára átalakított üregek. Ezek eredetileg legtöbbször anyagnyerő helyként vagy tároló helyként (pincék) funkcionáltak – és később váltak lakóhellyé – de léteznek kifejezetten erre a célra készült üregek is hazánkban (pl. Szomolya, Sirok, Budafok, Miszla, Ozora, Simontornya, Balatonkenese). Nem egy helyen még ma is laknak a föld alatt családok. A barlanglakásokról itt olvashat az érdeklődő részletes leírást.  

Budafoki barlanglakások

Barlanglakás bejárata (Cserépváralja)

 

A fentiektől eltérő módon és okokkal alakult ki a Budai Vár alatt található mintegy 18000 m2 alapterületet kitevő üregrendszer. Egyedülálló abban, hogy itt az ember a már meglévő természetes üregeket, barlangokat alakította át saját céljára, s lett belőlük először tárolótér, majd évszázadokon keresztül fontos védelmi létesítmény.

 

A fővárosi területeket (Budai Vár, Kőbánya, Budafok) veszélyeztető pincékről, üregekről, a velük kapcsolatban folytatott veszély-elhárítási munkákról külön fejezetek szólnak.

 

Érdemes azonban egy város, nevezetesen az Eger alatt található pincék kialakulásáról pár szót szólni. Ennek oka egyrészt az, hogy itt a pincék, föld alatti járatok kialakulásának minden lehetséges okával találkozhatunk, másrészt azért is – s ez nem igazán ismert –, mert Eger az a település, mely már a korai időktől kezdődően (a XVII-XVIII. századtól) részletes viszonylag pontos felméréssekkel, dokumentumokkal rendelkezik a  város alatt húzódó pincejáratokról.

Egerben elsődlegesen a bor tárolása céljából alakították ki pincéiket az emberek. Eger a kezdetektől fogva egyházi központnak számított, ami azt jelentette, hogy nem csak a környéken termelt szőlőből készült bor tárolására kellett a hely, hanem az egyházi dézsmaként lerótt nedű tárolására is. Kevéssé ismert tény, hogy mivel egész Észak-Magyarország és a Felvidék is az egri püspökség alá tartozott, ide szállították és itt tárolták és érlelték az ott termett borokat, például a tokaj-hegyaljai borvidék termését is. Volt olyan esztendő, amikor több mint 170 ezer akó bort tároltak a város alatti pincékben, ami  több mint 90 ezer hektolitert jelent. Ha ezt átszámoljuk a 2-3 akós átlagos hordóméretre, akkor az évente több mint 30 000 darab hordót ad ki – látható hát, hogy a hatalmas pincerendszerek kialakítása nem volt véletlen.

Azt sem árt tudni, hogy noha az Egert megszálló igazhitűek nem fogyaszthatták a bort (bár e tilalom alól gyakran felmentették magukat), a szőlő termelése, a bor készítése a török uralma alatt sem szünetelt Egerben. Ennek egyszerű az oka: ők is tudták, hogy a bor jó árucikk, ezért fontos bevételt jelentett számukra a borkereskedelem. 

Az, hogy Egerben védelmi célokra is készültek pincék, föld alatti járatok, Gárdonyi Géza óta mindenki előtt ismert. De a város legnagyobb és legkiterjedtebb pincéi (például a székesegyház alatt található kazamata-rendszer) a borászat mellett sokkal inkább az építőkő bányászatnak köszönhetik létüket.

A végvári harcok idején, majd a török kor utáni újjáépítéshez mérhetetlenül sok építőanyagra volt szükség. A vár védőfalai, a püspöki székhely házai, palotái egytől-egyig a város alatt fekvő kőből készültek. A bányászat hosszan kivájt vágatokban történt, és amikor a város alatti kő elfogyott, tovább folytatták a kőbányászatot a város környékén. Eközben a város maga terjeszkedett, s lassan fölé nőtt a korábbi kőbányáknak.

Egri pincefelmérés a XVIII. századból

Az egri székesegyház alatt húzódó pincerendszer

De Egerben készültek pincék lakás céljára is: a lerombolt házak lakói, a szegény néprétegek a föld alatt húzták meg magukat, s igen sokan váltak barlanglakóvá a szőlőműveléssel, bor előállításával foglalkozók közül is.

Lassan az egész várost és a környező dombokat, hegyeket behálózták a pincejáratok: Egerben a felmérések szerint több mint 120 km pincerendszer található.

De a város azért is érdekes a pinceveszély-elhárítás szempontjából, mert itt megtalálható minden, a Magyarországon előforduló olyan kőzetkörnyezet, melyben valaha az ember pincét, tároló helyiséget, esetleg lakást vájt magának. Erről egy következő fejezet szól...      

    




Ha valami érdekel, esetleg segítségre van szükséged:

© Mednyánszky Miklós 2007-2015